A halál egészen más, mint mi emberek gondoljuk

Szerző és fotó: György István Péter

Talán gyermekként még fel sem fogtuk, mit is jelent ténylegesen az élet múlása, elmúlása. Szerencsés esetben nagyszüleink távozása ütötte az első szöget igazán a lelki koporsónkba. Aztán jöttek sorra a megrázó események, szülők, testvér, rokon, barát, ismerős. Betegség, tragédia, és az idő múlása. Azon kapjuk magunkat, hogy hatvanon túl, ajándék minden napunk. Átértékelődik számunkra a világ, kevésbé anyagivá, mint inkább lelkivé válik. Új értékrend köszönt ránk, jószerint bekebelez bennünket. Amik évtizedekig fontosak voltak számunkra, egyre kevésbé bírnak jelentőséggel. Ez nem az életünk korábbi szakaszának feladását jelenti, hanem azt, hogy egy más megvilágításban lehetséges tisztábban látunk dolgokat. Úgy is mondhatjuk, hogy kezd megszűnni az ellenfény, ami sokszor vakká tette szemünket, kevésbe hatolt be szívünkbe. Talán, ha az élet szakaszai megfordíthatók lennének, sokkalta érzelemgazdagabb életet élhetnénk.

Múltak az évtizedek és sorra nőttek a halmok. Apa, anya, testvér, barát és folytatható a sor. Ne feledkezzünk meg róla, a sor végén mi is ott vagyunk. Vár ránk is az új dimenzió, az ismeretlen, az öröklét. A tények hűvösek és nagyon is makacsul figyelmeztetnek bennünket. A fény ma még a szemünkbe hatol, felfogjuk annak éltető hatását, mindez maga az élet. Szeretteink, barátaink, ismerőseink és ne feledkezzünk meg róluk, az ősök üzenete érkezik meg ezekben a sugarakban. Ma még kevésbé tudjuk felfogni, értékelni mindezt. Földi emberek vagyunk és így lettünk megalkotva az ősanyagból, a maga tökéletességével és tévedésekkel együtt. Aztán, hogy kinek mikorra van kitöltve a behívó, azt szerencsére előre senkivel nem közlik. Egy egészen biztos, hogy a nagy utazásra lelkileg érdemes felkészülni. Naponta, nem túlzás sokszor azon belül is, akár óránként is. Mindez helyzet és állapotfüggő, nincs rá recept.

A halottainkra gondolva rájöhetünk, hogy ők élnek a szívünkben, a tudatunkban, elhibázott lépéseinkben, vagy sikereinkben. Igaz, hogy egy másik dimenzióban és számunkra láthatatlan szellemi-anyagi világban, de léteznek. Mi emberek az életet csak a földhöz kötődően tudjuk elképzelni. Ezért mondjuk el ezerszer, hogy meghaltak. Kísérletet teszünk, hogy megállítsuk az időt. Be kell látnunk, hogy mindezt a tudatunk határainak korlátozottsága eredményezi.

Álljunk meg és emlékezzünk rájuk, mindazokra, akik zarándokúton jártak itt a földön. Nyissuk ki lelkünk kapuját és némán engedjük folyni a gondolatokat, ki nem mondott szavakat és üzenjünk nekik. Üzenjünk a fénynek, a szeretett szülőknek, testvéreknek, rokonoknak, barátnak és ellenfélnek, ellenségnek egyaránt. Ha így teszünk, egy pillanatra megnyílik az a kapu, amin keresztül megérezhetjük azt, hogy mi vár ránk is, ott a számunkra ésszel felfoghatatlan új világban. Némán hajtsunk fejet és haladjunk a számunkra kijelölt úton.